„Boldog az az ember, aki hozzátartozói tökéletlenségét éppúgy elviseli, ahogy szeretné, ha az ő tökéletlenségét mások elviselnék.”
Assisi Szt. Ferenc
Nem véletlen az idézet, hiszen Assisi Szt. Ferenc a szociális munkások védőszentje és az apropót az adja, hogy minden év november 12-én a szociális munkások világnapját ünnepeljük.
Vagyis ünnepeljük?
A szociális szféra nem az a fanfáros, piros szőnyeges, tűzijátékos világ, mégis megdöbbentően szembetűnő lenne a világunkban, ha nem lennének olyan elkötelezett emberek, akik nap, mint nap azzal a misszióval indulnak útnak, hogy ha csak egy kicsit is, de segítsenek embertársaiknak.
Értelmi fogyatékos személyek, pszichiátriai betegek, hajléktalanok vagy éppen idős társaink, akiknek egy kicsi segítségre van szükségük, ahhoz, hogy az éltük komfortosabb legyen.
Ők mind-mind nagyon hálásak a szociális munkásoknak és tekintettel arra, hogy az erőforrásaik valamilyen szempontból hiányosak, így sok esetben csak egy „Isten áldjon”-t tudnak adni, annak, aki segít nekik.
Hogy ezzel be tudja-e fizetni a számláit? Nyilván ez álkérdés, hiszen tudjuk, hogy nem, de a szociális szférában dolgozóknak van egy olyan szuperereje, ami máshol lehet nincs jelen ennyire. Mégpedig az, hogy lélekben nagyon gazdagok és ez a mostanihoz hasonló nehéz helyzetekben, a lehető legfontosabb.
Ezért van az, hogy a szociális munkások teszik a dolgukat. Ha esik, ha fúj, ha Covid van, ha baj van. Csendben, minden felhajtás nélkül.
Minden év november 12-én a szociális munkások világnapját ünnepeljük.
Szóval gondoljunk ma az összes névtelen hősre, akik „csak” teszik a dolgukat!
Köszönjük nekik!
És azt pedig külön köszönjük, hogy ebben a különös, maszkos, pandémiás világban is ugyanolyan elánnal végzik a dolgukat!
Köszönjük!
És a kérdésre válaszolva: kicsit ünnepeljük meg a szociális munkásokat, legalább ma!