Milyen érdekes, hogy Mexikóban a halottak napja (Dia de los Muertos) egy utcai karneválra hasonlít, jókedvvel, mosollyal, míg nálunk meghitt, csendes, bensőséges…olykor magányos. Persze ez nem verseny, ebben az esetben végképp nincs olyan, hogy ki vagy melyik hozzáállás a jobb, csak éppen azt is mutathatja, hogy ugyanúgy, ahogy a világon is millió féleképpen gondolkodunk, úgy itthon is különböző módon éljük meg ezeket a napokat.

Különbözünk, de mégis valami rajtunk kívül álló okság összeköt mindannyiunkat, mégpedig az, hogy a természet törvényei ellen nem tudunk mit tenni. Ha valami megszületett, az előbb-utóbb véget is ér.

Nem szeretünk erről filozofálni, hiszen azt gondoljuk, hogy mi mindent túlélünk, míg egyszer arcul csap az élet. Onnantól pedig a mindennapjainkat észrevétlenül átszövi a halál misztériuma. Onnantól másképp gondol az ember az őt körülvevő világra. De hiszem azt, hogy akár ebben a helyzetben is tudunk tanulni valami egészen különös dolgot, amiről mindaddig fogalmunk sem volt.

Hogy mit tehetünk? Abban lehet felelősségünk, hogy a barátunkat, gyerekünket, szülőnket, nagyszülőnket, aki itt hagyott minket a földi létben, szóval, hogy az emlékét hogyan ápoljuk. A múltat rajtunk keresztül hogyan kötjük össze a jövővel. Hogyan emlékszünk rá?

Akire nap, mint nap emlékszünk és a szívünkben van, nem hal meg soha. A fizikai létsíkot ugyan elhagyta, de a múlt, ami lehet egy mosoly, egy nevetés, egy feddő szó, egy kézfogás az mindig is velünk lesz.

Legyen bárhogyan is, álljunk meg egy kicsit. És csendesedjünk el. Gyújtsunk egy mécsest és emlékezzünk csendben. Ez minden, amit tehetünk.